44.Fejezet: Az arc

2.Fejezet: Az arc

Az asztalon feküdve keltem fel. Láttam ahogy a fény beszűrődik az kapu résein. Mellettem feküdt Ethan. Előttem pedig Connor feküdt a földön.
- Ébredjetek! – Mondtam, majd kinyitottam a kapu ajtót.
- Már vissza kellett volna érniük. – Mondtam, majd bezártam az ajtót, és elindultam a torony tetejére. Odafent George-ot és Waqar-t találtam.
- Láttátok már a helikoptert? – Kérdeztem a két férfitől akik tovább bámulták az eget fürkészve. Ügyet sem vetettek rám.
- Szóval most már szellem vagyok. Értem. Akkor mint szellem árulom el, hogy valószínű csapda volt az egész. Talán mi nem is kellünk neki vagy nekik. – Mondtam, majd leültem melléjük, mire Waqar felállt, és még arrébb helyezkedett. Mellettem George hosszas csönd után így szólt:
- Akármi is történt a horda ide tart. Ha ide érnek futnunk kell. – Mondta, majd a kezembe adott egy távcsövet.
- Menj oda, és néz bele. – Mondta, majd a torony másik oldalára álltam. Belenéztem a távcsőbe. Nehezen, de látni lehetett ahogy egy sötét pont közeledik. Hirtelen nyeltem egyet. Kezeim elkezdtek remegni. Waqar talán észre vehette a félelmem, de egy pillanatra oda állt mellém és megfogta a remegő kezemet. Közben még mindig a távolt bámulta dühösen. Megakartam ölelni, de hirtelen nem mertem megmozdulni. Egymás kezét fogtuk hosszan, majd hirtelen elment mellőlem. George mellé ültem miután Waqar elment.
- Egy szörnyetegnek tarthatsz. Elhiszem, de nem én választottam, hanem a szívem. – Mondtam, majd George elmosolyodott.
- Tudod nem az tesz téged felelősség, hogy mást szeretsz. Hanem az hogy ezt nem mondtad el neki. – Mondta, majd ő is felállt.

Odalent ültünk az asztalnál, és vártunk. Hogy mire? Halálra? Nem tudom, de vártunk. Reménykedtünk. A csönd már kezdet fájni a fülemnek.
- Induljunk! Ha ide érnek már nem fogunk tudni elszökni csak üldözöttek leszünk. – Mondtam, majd összeszedtük magunkat, és elindultunk. A kaput kinyitottuk, majd elindultunk, de balra nézve észrevettük hogy a horda már szinte itt van.
- Menjünk vissza! – Mondta Connor.
- Akkor meghalunk! – Mondta Ethan.
- Rohanjunk! – Mondtam, mire a horda mögött láttuk hogy érkezik a helikopter.
- VISSZA! – Üvöltötte teli torokból George, majd elindultunk. Utoljára léptem be a kapu ajtón. Waqar el is barikádozta, majd felfutottunk a lépcsőkön. Halottam menet közben, ahogy a horda elkezdte az ajtót szétszedni. Pánikolni kezdtem, majd feljutottunk a tetőre. A két tornyot körben belepték a fertőzöttek. Annyira sok volt, hogy nem tudtam merre nézzek, hogy még csak ne is legyenek szem előtt. A helikopter leszállt. George felszállt, de már hallottam ahogy a fertőzöttek a lépcsőn rohannak felfelé. Connor, majd én is felszálltunk. Felsegítettem Ethant, majd a fertőzöttek betörték a tető ajtaját. Waqar keze után nyúltam, de a helikopter már felkezdett szállni. Ethan, Connor és George segített Waqart tartani, aki ott logót több ezer fertőzött felett. Sikerült felhúzni, és épp mászott volna fel, amikor megcsúszott, és elengedte a kezemet. Az arát néztem. Kiült rá a félelem, a szomorúság együttese. Zuhanni kezdett, de végig az arcát néztem. Tudtam, hogy jól meg kell jegyeznem különben elfogom felejteni. Egy könnycsepp hullott Waqar-ral együtt. A fertőzöttek kezeit érte, és a szörnyek tengerébe veszett. Már csak azt láttam, ahogy szétszakítják testét. Ethan karjaiba húzott. Utolsó pillantást vetettem a királyságra. Igazuk volt. Amihez hozzá érek az tönkre megy. Néztem ahogy a fertőzöttek birtokba veszik a helyet, ami az otthonom, és a királyságom volt hosszú időn keresztül. Láttam a vért szanaszét ott ahol Waqar meghalt. Hirtelen előttem volt az összes jelent amit együtt töltöttünk. George-ra néztem, aki szintén könnyezett, miközben ítélkező arccal bámult rám vissza. Eleredt az eső, miközben dél felé utaztunk. Az idő egyre sötétebb lett, és hidegebb. Ethan-höz bújtam, majd karjaiban néztem ahogy az eső elmossa az utat mögöttünk.
- Sosem térek vissza. – Suttogtam.