41.Fejezet: Hátba szúrva

11.Fejezet: Hátba szúrva

A szobámban feküdtem, és nem akartam senki hívására kimerészkedni. Egyedül Waqar-t engedtem magam mellé, de ő is csak aludni járt a szobába. A napok teltek, és egyre nagyobbra nőtt a hasamban görcs. A sok stressz, és trauma összetörte a testemet. Nem éreztem magam valami jól. Mintha haldokoltam volna. Az egyik délután Connor lépett be a szobámba:
- Ma gyűlést tartunk. Szeretnénk ha eljönnél… - Mondta, majd kimásztam az ágyból, és összeszedtem magam és vele mentem. Beléptem az átrendezett terembe. Mindenki egy nagy asztalnál foglalt helyet. Leültem az egyik asztalfőhöz.
- Örülök, hogy téged is látlak. Bár igaz magára hagytad embereidet, és elmetél az ágyba sírni magad. – Mondta az asztal másik végéről Sasha.
- Erre nincs semmi szűkség. – Csapott az asztalra Waqar.
- Hát jól van. Legyen! Akkor ignoráljuk a jelenlétét. – Mondta Sasha.
- Portyázni voltunk Connorral, és nyugat felé a hegyek mögött óriási fertőzött hordát találtunk. Talán többen vannak mint ezer. – Mondta George. Mire elnevettem magam.
- Elmondanád mi ezen a mulatságos? – Kérdezi Sasha.
- Akkor nincs mit tennünk, mint menekülni igaz? Szedjük a sátorfát és elindulunk kelet felé, ahol a helyzet semmivel sem kedvezőbb? – Kérdeztem, majd tovább nevettem. De ez a nevetés más volt. Inkább egyfajta nyomorúságos nevetés.
- Hát… Ez van. Lázadók, mutánsok, szörnyek és miegymás. Csapások egymás után. Mit tehetnénk? – Kérdeztem továbbá a csöndes társaságtól.
- Lekell csökkentenünk a zajszintet. Egyáltalán nem is szabad használnunk lámpákat, és semmi olyat amivel magunkra vonjuk a figyelmet. – Javasolta Ethan.
- Vagy menjünk vissza a szigetre. – Javasolta Pearl.
- Igen, mert az előzőleg is nagyon jól sikerült. – Mondtam, majd Pearl-re néztem, aki karba tette a kezét.
- De most nincsen város, ami utánunk kutatna, és visszahozna. Nem kéne lemennünk a laborba sem. A sziget egy jól elszigetelt hely. Ott túlélhetnénk. – Mondta a Pearl mellett ülő Alex, aki kerekesszékben éli továbbá életét.
- Igen. Lehetséges ez sincs kizárva. De akkor gondoljunk bele, hogy mivel is járna egy oda vezető út. Túlkéne mennünk további fertőzötteken, mutánsokon. Amikor beütne a káosz órája Alexxel nem tudunk rohanni. Halálra lennénk ítélve. Északon, keleten és nyugaton meghalnánk. Itt vagyunk délen, elszigetelve. Ha nem mentünk volna el Robottal vissza a fények városába nem jöttek volna el a mutánsok. A lázadókkal végeztünk és… - Mondtam majd a szavamba vágót Izabelle:
- Ha végeztünk! Tudtommal nyugaton van a fővárosuk.
- Minden fenyegetés nyugatról érkezik? – Kérdezte Sasha.
- Akkor talán kéne egy nyugati fal. – Csaptam össze a kezemet.
- Még mindig nem értem miért vagy itt. Valószínűleg a te terveddel a vesztünkbe rohannánk. – Mondta Sasha, majd felálltam, és kész lettem volna lelőni, de nem tettem, és visszaültem. Egy másodpercre kihagyott a levegő a szobában.
- Van egy hely, amit ismerek. Bár nem tudom létezik-e. A neve a végső torony. Harcosok élnek ott, akik hasonló dolgokat végeznek, mint a fények városa. Megakarják tisztítani a városokat, és egy hatalmas területet felölelni, mint biztonsági zóna. Csak ők náluk mindenki közösen harcol. – Mesélte George.
- Ez egy aranyos ötlet George, de erről a toronyról még nem halott senki. Nem látta senki, és senki sem jött még megmenteni minket onnan. – Mondtam, majd felálltam, és kimentem a teremből. Odakint láttam a megtisztított várost, ami most úgy néz ki mint egy elhagyatott temető. Miért vették ezt el? Ezen gondolkodtam, amikor egyszer csak valaki a hátamba döfött egy kést. A döfés után a földre térdeltem, majd halottam ahogy kinyílik az ajtó, és eldurran egy lövés. A hulla mellém esett, és ránéztem Patrick arcára, aki mosolyogva halt meg. Én pedig elkezdtem vért köpni. Elkezdtem érezni a kést a hátamban. A fájdalom már nem volt az, inkább csak valami nyugtató, ami elaltatott.
- Bazdki. – Mondta Connor, aki megmentett.