7. Fejezet: A hegek

Az éjszaka közepén kiáltásokra ébredtem fel. Ahogy felültem rájöttem, hogy ez mind csak a fejemben történt. Valószínűleg rosszat álmodhattam. De nem tudtam vissza aludni, így gondoltam kimegyek a folyosóra. A folyósó két oldalát elbarikádoztuk, de amikor kimentem észrevettem, hogy az egyik barikádon van egy kis lyuk. Oda mentem óvatosan, majd átbújtam. Aron-t találtam kezében egy üveg wiskey-vel miközben az egyik ablakon mereng kifelé.
- Te meg mit csinálsz itt az éjszaka közepén? – kérdeztem mire Aron felszegte tekintetét rám.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte szarkasztikusan.
- Nem. Vagyis igen csak felkeltem. – mondtam mire észrevettem hogy Aron farkas szemet néz velem.
- Igyál. – mondta majd a wiskey-ét nyújtotta. Elvettem, habár utáltam de kortyoltam belőle egyet majd visszaadtam neki.
- Kérdezhetek valamit? Tudom nem ez a megfelelő pillanat, de már régóta érde… - félbeszakított – A hegeim?! – kérdezte.
- Igen. – mondtam majd szinte szégyenkezve néztem magam elé.
- Nem kell félned egy kérdéstől! Igen. Ezek a hegek az apám miatt vannak. Nem mindenkinek volt az élete annyira átlagos mint azt képzeled. – mondta mire rám nézett fintorogva.
- Tisztában vagyok vele. De hát mit tett veled? – kérdeztem vissza.
- Kiskoromtól kezdve erre nevelt. Hogy itt legyek és tegyem a kötelességemet a húgom miatt, mert hogy milyen fontos a jövő számára. Ezért edzet, és ha az egyik nap nem teljesítettem jól egy késsel heget vágott a karomra. Azt mondta ez tesz majd igazi harcossá, és így fogom majd túlélni idekint. Aztán egy új szintre emelkedett az őrülete. Azt kérte, hogy öljem meg a kedvenc kutyámat. Ezzel bizonyítva hogy bármire képes lennék a túlélésre… – Aron a földre rogyott és a kezeibe temette arcát.
- Nem voltam rá képes. – nézett rám könnyes szemekkel. Nem bírtam tovább és leguggoltam hozzá.
- Azt mondta vagy megölöm a kutyát vagy ő fogja elvágni az én torkomat. Így végül éjszaka odaosontam miközben aludt és elvágtam a torkát miközben a húgom mindent végignézett. – mondta el majd kezeibe temette az arcát és sírni kezdett. Egy összetört harcos ült előttem. Megöleltem majd a vállamon sírta ki magát. Aztán mikor végzet megpuszilta a homlokomat, és bocsánatot kért amiért néha túl kemény volt velem.
- Igazad volt. Buta vagyok. Nem vagyok annyira okos, mint azt én is hittem. Ehhez a világhoz nem. – mondtam.
- A kutyakaját nagyon nagy körültekintéssel loptam el. Minden a helyén volt. Éppen nem látott senki. De érdekes módon szinte azonnak berontottak hozzám miután hazaértem. Azon gondolkodom talán csak arra vártak hogy valamit elrontsak. – mondtam mire Aron a kezembe nyomott egy fényképet.
- Mi ez? – kérdeztem, majd ránéztem a képre. Azon ő volt és a kutyája. Vagyis várjunk egy pillanatot.
- Hisz ő Hóember! – kiáltottam fel.
- Héj! Csöndesebben… Igen. Miután ez megtörtént megígértettem a húgommal, hogy a kutyát oda adja valakinek aki kedves, és aranyos. Azt mondta ismer valakit az iskolából. Végül is ugyan amiatt a dög miatt vagyunk most itt. – mondta majd rámosolygott.

Elkezdtem én is sírni, és nem hittem a szememnek, hogy a kutyus akit eddig dédelgettem és aki most egyedül van azért az emberé volt aki már megmentett.
- Ez a sors? – kérdeztem zihálva.
- Nem tudom. De az biztos, hogy együtt fogunk hazatérni hozzá. – mondta Aron majd megfogta a kezemet. Bólogattam, majd éppen indulni szerettem volna vissza amikor halottam hogy a lift ami előtt Aron ül kinyílik, és egy csapat fertőzött zúdul ki rajta. Aron felpattant, és elővette fegyverét viszont azt már nem tudta elsütni, mert az egyik fertőzött a karjába harapott.
- NEEEE!!! – üvöltöttem könnyes szemekkel. A szívem zihált. Előre törtem és a legtöbbet megöltem a késemmel ami nálam volt. Közben a nyitott lyukon keresztül üvöltött Kester, hogy azonnal menjek vissza, de nem tudtam ott hagyni Aront. Gondoltam levágjuk a karját még nincs baj, de amikor oda néztem láttam, hogy vagy hat fertőzött tépi őt szanaszét. Arcát felém fordította, rámosolygott majd a fegyvert a halántékához tartotta és lőtt.