56. Fejezet: Elveszett kincs

14. Fejezet: Elveszett kincs

Trinity szobájában voltunk Reagar-ral. Kínos volt a csönd, amit megtört Nina, aki felállt és töltött magának egy pohár bort.
- Ami történt veletek az borzalmas, de végül is teljesítették azt, amire kértelek titeket. – Mondta Trinity.
- Miután ide hoztalak titeket egy küldetésre mentem a csapatommal. Az északi földrészen kerestünk további túlélőket, és elkellett jutatnunk Elenát a szigeten lévő laborba. Orvosok is tartottak velünk, de útközben ránk támadtak. A lázadók most már nagy csapatokba verődve támadnak. Épphogy sikerült a fél csapatomat kimentenem, de Elenát már nem sikerült. Elvitték, ahogy az orvosokat is. – Mesélte Reagar, mire Nina az ablakhoz sétált miközben kortyolgatta vörösborát.
- Akkor háborút kell indítanunk. A kislány jelenti számunkra a jövőt. Ki tudja lehet holnap az egyik legjobb katonánkat megharapja egy szörnyeteg, és ha itt van a kislány a vére segíthet. – Javasolta az idős hölgy mire ökölbe szorítottam a kezem. Mit is képzelnek? Nem töltelékekként jöttünk ide. Elvesztettük Izabelle-t. Trinity észre vette a nemtetszésemet.
- Sajnálom a barátotokat, és azt is hogy ennyi borzalmon kellett keresztülmenned, és teljesen érthető ha dühös vagy, de most nem büntetőként vagy vezetőként hanem mint barát kérlek arra, hogy fontold meg. Szűkségünk van minden emberre. Reagar csapatának csak a fele van meg. A torony többi katonája sem számol többet. Szűkségünk lesz rátok. – Mondta  a nő mire felálltam és lementem a lifttel az ebédlőbe. Ott ült a három jóbarát ahogy mindig. Kikellett szakadnom a gondokból.

- Sziasztok! Nem bánjátok ha csatlakozom? – Kérdeztem őket mire Rafael levette hátizsákot a mellette lévő székről.
- Sajnálom a barátotokat. – Mondta.
- Én is. – Mondtam majd lehajtottam a fejemet. Rafael átkarolt, és próbált felvidítani, miközben összetörtem a három fiatal előtt, és bőgni kezdtem.
- Lehet mégsem olyan jó az acélosokkal menni… Szegény Devon. - Mondta Leo csalódottan.
- Kussolj már! Nem látod hogy fáj neki? – Adott egy taslit Sabrina a mellette ülő Leo-nak.
- Jó! Bocsánat! Figyelj minden helyre jön. – Próbált vigasztalni.
- Háborúba megyünk. – Mondtam kiegyenesedve, miközben eltöröltem könnyeimet.
- Micsoda? – Kérdezte Rafael.
- Magam sem tudom még. Az biztos, hogy nem hagyom, hogy újra bántsák Elenát. – Mondtam mire Sabrina felkapta a fejét.
- A kislány a gyógymóddal az ereiben? Elraboltál? De mégis… Ha háború lesz mi is menni fogunk. – Mondta a nő mire Rafael és Leo lesápadt.
- De mi nem vagyunk az a háborúzó fajtájú emberek. – Mondta Leo.
- Elegem volt a sok olajból, fúrásból, faragásból. A vezérlőben vannak elegen. Segíts nekünk Frances. Segíts hogy követhessünk téged. – Mondta a leányzó, akinek szemeiben miközben a szemembe nézett felgyulladó lángókat láttam.
- Rendben. Menjetek Duncan-hez. Ő majd eligazít titeket. – Mondtam, majd felálltam.

Az egyik ablakhoz ültem. A kinti havat lestem, és a hópihéket amint lehullanak és egyesével alkotnak egy hatalmas téli vidéket. Az fehér ég felé lestem, és azokra gondoltam akiket elvesztettem. Mire fel ez a sok halál? Miért harcolunk? Aztán Ruby arca rajzolódott ki előttem, ahogy ott feküdt halálának perceiben. A szemébe néztem, és láttam a megbánást. Talán nem kéne újra belevágni egy küldetésbe, ami csak tragédiával végződhet. Nem tudom mit kéne tennem, de azt tudom mit nem fogok tenni. Megfutamodni.
- Hát itt vagy. – Szólt Ethan aki már fekete öltönybe öltözött.
- Honnan szereztél ilyen gyönyörű ruhát? – Kérdeztem.
- Egy idős hölgy jött a folyosóinkra osztogatni őket. Eltettem egyet neked is. – Mondta, majd megcsókolt. Én visszafordultam a téli tájra.
- Menj kérlek most egyedül. Nekem gondolkodnom kell. – Mondtam mire Ethan furcsán nézett rám.
- Mi a baj? – Kérdezte.
- Csak hagyj. Majd elmegyek egyedül tisztelegni a halottak előtt. – Mondtam, majd ránéztem és megcsókoltam. Rámosolygott, majd én vissza, és tovább bámultam a havas tájat.