1.Fejezet: Lefejezve

Bárki aki bűntettet követett el egy börtönbe kerül, ahol kiképzést kapnak a tisztító csapatba. Természetesen magasabb pozíciót nem tölthetnek be, mint tartalék emberek. A csapatok nyolc helyről indulnak, és tisztítanak a központi lakóhelyünk körül. Ezzel pedig egyre több biztonsági zóna nyílik meg. A biztonsági zónáknak nincsen fala, de már vannak akik kitelepülnek, és kevésbé biztonságosan de élik életüket. A határoknál pedig védelmezők vannak, akik életüket kockáztatva őrzik az embereket a legveszélyesebb helyen. Ehhez a határhoz visznek minket holnap. Én a keleti oldalról indulok. A keleti tisztító szárnyról csak egy ember Robert Denton tért vissza, de öngyilkos lett rögtön másnap miután visszatért. A legtöbb fertőzött ott lopózik. Városokon és óriási helyszínek várnak rám.
Itt ülök a cellámban, és a falat kaparom azon gondolkodva hogyan élhetném túl. Ha egyből elszöknék, és egyedül kezdenék boldogulni? Természetesen buta ötlet lenne, mert utána küldenének másokat hogy elvigyenek vagy ott helyben végezzenek ki. Minket bűnőzöket küldenek a keleti részre, és szinte nem is foglalkoznak vele, hogy túléljük-e. A túlélés érdekében úgyis igy is ölnünk kell fertőzötteket. Biztosan elsők között leszek akik elesnek. Bár ki tudja fizikálisan nem is de logikában én vagyok a legjobb. A háromszázadik évforduló éjszakáján ki is kisértek minket. Belépett a közösségünk vezetője Reagar, és elmondta a beszédet amire valószínű egy egész napot készült. Azzal, hogy mennyire fontosak vagyunk és hogy ezzel a tétünkkel feloldozást nyerünk a közösségben… bla.bla.bla

Én egy napja kerültem ide, így senki sem ismerek és semmi kiképzésben nem vettem részt. Most már értheted miért is rettegek. Mellettem lévő cellában egy magas, kigyúrt, ki tetovált férfi állt mint egy kőszikla. Mikor a vezetőnk oda írt hozzá meghajolt és megköszönte, hogy lehetőséget kap arra, hogy bűnét megváltsa. Furcsa volt ahogy ez a gigantikus ember ennek a kis piócának fejet hajt. Minden esetre engem kihagyott, és ezt furcsáltam. Mikor a sor végére ért, így szólt:
- Mint tudják van közöttük valaki, aki a tegnapi nap folyamán került maguk közé. Kivételt nem tehetünk, de kérem legyenek vele kíméletesek. – jelentette ki Reagar aki ez után vezette az utat. Kint miközben gyalogoltunk elhaladtunk a lakásom előtt. Vissza néztem és láttam az ablakom. Jó érzés volt. Beleégettem az emlékezetembe. Tudtam, hogy nem térhetek vissza.

Oda is értünk a fal keleti kapujához. Miután kinyílt olyan helyre léptem ahol még nem voltam. Máris görcsben volt a gyomrom. A fejem elkezdett hasogatni. A mögötte lévő férfi ezt észrevette, és megfogta a vállam:
- Ne izgulj. Láttam hogy mennyire félsz. Ha bármi gond van én ott leszek. – Mondta majd egy kis simogatás után kicsit lenyugodtam. Nem láttam hogy néz ki és a nevét se tudtam, de az érintés is már egy gyógyszer volt számomra.
Egy teherautóhoz értünk. Reagar megállt, és ránk nézett.
- Most akkor felszállnak a teherautóra. Az elviszi önöket a biztonsági zóna keleti oldalának határához. Onnantól a parancsnokuk Brent hadnagy fog mindenről dönteni. Őt követik tizenöt éven keresztül, majd vele is térnek vissza. Ha ne… - Reagar mondanivalója közben az egyik rab kihasználta hogy az egyik őr levágta a kezén lévő kötelet. Neki rontott Reagar nyakának, majd az egyik katonája oda ment és egy suhintással levágta a rab fejét. A vér szanaszét fröcskölt és Reagar egész testét beborította. Felállt, majd ordibálni kezdet. Ezek után elvonult akkor láttam őt utoljára. A katonák erőszakosak lettek, és ledobáltak minket a teherautóra.

A kocsiban nagy volt a csend. Mellettem ült egy nő akinek hiányzott az egyik karja. A másik oldalon pedig egy férfi akinek a kezét végig hegek borították. Előttem volt az izmos férfi, és mellette valószínűleg az aki megnyugtatott. Szőkésbarna haja volt, és dióbarna szemei. Fiatal, és aranyos arcú fiú.
- Köszönöm az előbbit. – Mondtam neki mire elmosolyodott.
- Ez már csak természetes. Majd csak egymásra számíthatunk. Túl kell élnünk. – Mondta a fiú miközben a másik mellette ülő rideg férfi köpött egyet.
- Ne légy ennyire naiv. – Mondta az izomagy.
- Senki sem tért még vissza. Aki igen az is öngyilkos lett. Mi meghalni megyünk. Vagyis ti meghalni mentek. Én amint lehet lelépek szóval ne is próbáljatok megismerni vagy megmenteni vagy rám számítani. Csak is magára számíthat az ember. – folytatta mire a rideg képű férfi megint köpött egyet. Arcát nem láttam, mert eltakarta hosszú ápolatlan haja.
- Ne is hallgass rájuk. Az én nevem Kester Rankin. – Nyújtotta a kezét a fiú aki eddig folyamatosan kedves volt hozzám.
- Az én nevem pedig Frances Reader. – Mondtam egy mosollyal az arcomon.
- Mit tettél hogy ide kerültél? – Kérdezte a nő mellettem.
- Ételt loptam a kutyámnak. – Mondtam, mire a rideg arcú férfi felnevetett. Most már láttam a ráncos tekintetét. Idős volt, és szemeiben semmi kedveségre nem leltem. Rám bámult majd azt mondta:
- Ez egy jó nagy faszság! HAZUDSZ! – Üvöltötte, majd ráköpött az arcomra.
- HÉJ! MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL? – Kester felállt majd a rideg férfi is.
- Jól tudom ki vagy te kisfiam. Egy kis buzi! – Mondta a férfi mire Kester behúzott neki egyet. Az idős férfi a padlóra került.
- Az ő neve Jax Lozano! Megerőszakolta a húga gyermekeit. – Mondta Kester, majd láttam ahogy egy könnycseppet töröl le arcáról.
- Nem vicceltem. Tényleg ételt loptam a kutyámnak. Amikor rájöttek a tanács elé vetettek, és habozás nélkül küldtek cellába. – Magyarázkodtam.
- Én hiszek neked. Csak több emberre volt szűkség. Mi vagyunk az eddigi legkisebb csapat. Egyébként Aron vagyok. – Mondta  a hegekkel teli férfi.
- Ez így van. Én is loptam. Csak én gyógyszert a nagymamámnak amikor kitört a járvány olyan tíz évvel ez előtt. Engem hívjatok csak Robotnak. – Mondta a félkezű nő.
- Robot? – Kérdeztem.
- Igen. Egy időben robot keze volt. – Mondta az izmos férfi.
- És mi lett vele? – kérdeztem vissza érdeklődő tekintettel.
- Rájöttek, hogy ha megtarthatom akkor talán túlélném ezt az utat – Mondta feldúltan Robot majd a teherkocsi végére húzódott és befordult eltakarva arcát.
- Egy napig leszek veletek. Addig is segítek nektek előre nyomulni, majd lelépek. Értettétek? – mondta az izmos férfi mély hangján.
- Persze. – Mondtam. Közben Kester mellém ült. Megfogta a kezem, és azt mondta:
- Tudom milyen vagy. Sokszor láttalak az Ugrud-ban, és őszintén örülök, hogy velünk jössz. – mondta mosolyogva. Keze nagyon durva volt. Egy igazi férfitenyér.
- Tényleg? Ez esetben én is örülök neked. – Suttogtam oda. Az út többi része elég csendesen telt. Majd pár óra után oda értünk a határhoz. Kiszálltunk. A kiküldő csoport sok katonából állt, akik átadták a fegyvereket, térképet, pár heti ellátmányt. Végül a kordonokat megnyitották, és az izmos férfi ült a vezetői székbe a parancsnokunk mellé. Mi továbbra is hátul maradtunk, és a teherautóval átléptük a határt. Az éjszaka közepén kint voltam a nagyvilágban, ahol bármelyik másodpercen szörnyek ezre támadhatnak meg és téphetnek szét. De mégis itt van Kester, aki egy olyan ember lehet kibe beleszerethetek.